Baltikum hidegháborús komplexumai voltak
Baltikum hidegháborús komplexumai voltak
A kijevi városi hatóságok 2020.december 20-án újságíróknak mutattak be a hidegháború idején épült óvóhelyeket
Kijev egyik, a hidegháború korszakából származó óvóhelye
Légmentesen záró ajtók egy föld alatti bombabunkerben: a Kijevi Köztársasági Elnöki Hivatal óvóhelye
Dnyiprovszkij kerület óvóhelye
Kijev keleti részén található Dnyiprovszkij kerület óvóhelyén 350 ember fér el.
A Dnyiprovszkij kerület óvóhelyének víztartályai
A bunkert a nyolcvanas években építették, a szellőzőrendszert kurblival lehet beindítani
Kijevben mintegy ötszáz olyan speciális létesítmény van, mint a Dnyiprovszkij óvóhely.
Mindegyik szinte ugyanúgy épült, és az önkormányzati dolgozók oltalmazására tervezték őket.
Feliratok és gázálarcok a lakók számára kialakított bunkerben
Egy másik bunkert, civilek rövid távú tartózkodására terveztek bombázás vagy rakétacsapás idejére.
A kijevi kettős felhasználású bombabunker bejárata.
Az ajtóra az óvóhely szó, valamint a kulcsot őrző személy telefonszáma van felfestve.
A speciális bombabunkerek mellett Kijevnek mintegy hatezer kettős felhasználású pincéje is van, amelyeket a város elleni támadás esetén lehet üzembe helyezni.
Egyik kettős felhasználású föld alatti tere
Az ilyen kettős felhasználású óvóhelyek többnyire lakattal vannak lezárva.
A városi illetékesek azonban azt állítják, hogy vészhelyzet esetén tizenöt percen belül meg tudják őket nyitni.
Nyíl mutatja az irányt a közeli óvóhelyre
A föld alatti óvóhelyekre vezető stencilezett jelzések a Krím 2014-es orosz elcsatolása után váltak általánossá Kijevben.
Egy kijevi metróállomás
A bombázás ellen menedéket nyújtó helyek lehetnek a metró állomásai és az autóutak alatt futó aluljárók.
Kijev városvezetése közzétett egy térképet több ezer olyan hellyel, ahol a lakosok menedéket találhatnak.
Urbex Tour
Légierő parancsnoki bunker volt(?)
Befejezetlen(?) - Elhagyott(?) bunker a metróban
4 m-s ajtó zárja el
FH-350 tisztító szűrővel, egyforma légköre akár 3 m hosszú
jégcsapok keletkezését biztosítja.
.jpg)
Grúzia.Georgia.Hidegháborús komplexumai voltak
Grúzia fővárosa, Tbiliszi alatt körülbelül 450 bunker található, amelyek közül az egyik hatalmas vezérlőpanelt tartalmaz, amely kommunikációt biztosít a többi grúz város alatti bunkerekkel.
Hatalmas ajtó választja el egy szovjet kori földalatti bunker két szárnyát így ha a menedék egyik része megsérül egy támadás során, az ajtó megvédi a másik felét.
A tbiliszi repülőtér közelében lévő bunkert 150 ember befogadására tervezték.
A Szovjetunió 1991-es összeomlása után a bunkereket elhagyták.
Rustaveli2 nevű alagút lehetővé teszi a mozgást Tbiliszi központja alá.
A szovjet haditengerészet számára kísérleteztek a
tudósok különböző torpedófajtákkal.
Moldova hidegháborús komplexumai voltak
Varsói Szerződés Délnyugati Erők Legfelsőbb Parancsnoksága
tartalék bunker
https://virtualglobetrotting.com/map/object-1180/view/google/
Csak akkor fedezték fel őket, amikor a kémrepülők és műholdak megnövekedett aktivitást észleltek Moldova erdői felé.
A fényképek elemzése után vették észre, hogy két hatalmas kör alakú építmény épül a föld alatt
A teljes hengert a helyszínen hegesztették össze vastag vaslemezekből, miközben nyílásokat hagytak az ellátó vezetékek számára.
A tetején lévő vasbeton fedél önmagában körülbelül két méter vastag.
Az aknafalakat speciális, nukleáris biztonsági betonnal burkolták.
Ha elkészült volna a bunker, akkor ezeket a nyílásokat bezárták volna, és a bunker fölé álcázó és védelmi infrastruktúrát állítottak volna fel.
„Szovjetunió négy ilyen óriási nukleáris bunkert épített hogy a főparancsnokság 60 m gránit alatt, két hengerben elrejtőzzön és vezesse az ellencsapást.
Mindegyik blokk átmérője kb. 36 méter, mélysége kb. 60 méter és (eltérő adatok szerint) 10/12 emeltre volt osztva.
A szinteket ilyen megerősített acél-ajtók zárták
Ára 1980-s szinten kb. 32 millió rubel volt
1985-ben kezdték el az építkezést, de ahogy a Szovjet Birodalom véget ért, már nem volt szükség rájuk. 
A bunkerektől távolabb az egykori legénységi negyed romjai vannak. Csak néhány készült el, a bejáratokat lezárták.
A kelet-európai elveszett helyek első szabálya :
„A külföldiek számára elhagyott romnak tűnhet, számunkra még mindig elfogadható hely az élethez”
Ez a betongyűrű valószínűleg nem úgy néz ki, de van egy nagyon különleges tulajdonsága:
A feliraton moldovai/románul „ЫНТРАРЕ ИНТЕРЗИС”, „Intrare interzis”, angolul „Belépés tiltva” olvasható.
A moldovai nyelvet cirill betűkkel írták a Moldvai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságban 1989-ig, annak ellenére, hogy a nyelv megegyezik a román nyelvvel.
A Szovjetuniótól való függetlenedés óta a román a hivatalos nyelv, és a latin ábécével írják.
A cirill írásmódot még mindig csak Transznisztria területén használják .
Duga 2/Csernobil 2/Чернобыль–2. korai rakéta-előrejelző rendszer
Duga 2/Csernobil 2/Чернобыль–2.Ukrajna
Csernobil–2 (oroszul: az ukrajnai Csernobil-tól 9-km- elhelyezkedő
katonai bázis, amely az egykori szovjet korai rakéta-előrejelző rendszerhez tartozó Duga–2 (NATO-kódja: Steel Yard) típusú
horizonton túli rakétafelderítő rádiólokátornak (GRAU-kódja: 5N32, később 32D6-ra változtatták) ad helyet.
Innen már látszik a távolban a végcél, ahogy szürreálisan emelkedik a fák koronái fölé.
.jpg)
Az antenna működési elméletét még 1947-ben vázolta fel Kabanov Nyikolaj Ivanovics tudományos főmunkatárs, aki Bay Zoltán eredményeit „lemásolva” ekkor jött rá arra, hogy 3-25 MHz-es sávban a rövidhullámok az ionoszféra visszapattintó hatása miatt képesek a horizonton is túljutni, amely jelenség arra is alkalmas, hogy az ellenséges repülőgépek pontos helyzetét is megállapítsák.
Mivel az ionizáció leginkább télen és nappal működik, így a felderítők a világháború után „csak” 3000 kilométerig tudtak a Nap sugárzása, a Föld görbülete és a reflexió (visszapattanás) jóvoltából ellátni.
Ezt a távot Moszkva 1958-ban úgy duplázta meg, hogy egy tucatnyi adó- és vevőradarral felszerelt hajórajt irányított a világ tengereire, hogy azok a szárazföldről fellőtt rádiósugaraikat rögtön továbbíthassák az Egyesült Államok területe felé.
(A térhullámokkal jelenleg az egész Föld körbe-pattogtatható.)
A technika fejlődésével a Kreml 1961-ben adta parancsba a NIIDAR kutatóintézetnek, hogy munkatársai fejlesszenek ki egy olyan transz-horizontális radar-rendszert, amely az ionizáció révén már képes a Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból kilőtt ballisztikus rakéták korai felderítésére is.
Ezt elméletileg úgy érzékelhették, hogy a rakétahajtóművek a felső légkörbe érve ionsemlegesítő tulajdonságuk miatt jelentősen lecsökkentik a rájuk irányított rádióhullámok fényvisszaverő képességét a HF- tartományban, így pozíciójuk és céltól való távolságuk folyamatosan meghatározható repülési idejük alatt.
Számos sikertelen kísérlet után szovjet részről egy (legalább működőnek tűnő) rendszer létrehozására a végső lökést a NATO Dew-Line korai előrejelző rendszerének kiépítése adta 1962-ben, amely egy Kanada, Alaszka, Grönland és Izland sarkköri vagy azon túli területein átívelő radarrendszer volt és amely lefedte a Szovjetunió területének nagyságrendileg a felét és ezáltal lehetővé tette az esetleg rakétaindítások szinte azonnali érzékelését.
A szovjet elképzelés azonban nem kisebb, láncba kapcsolt radarok hálózatán alapult, hanem Franz Alekszandrovics Kuzminszkij vezetésével hatalmas teljesítményű berendezések építésébe fogtak, ebből lett később a ZAGRLS 5N32 „Duga” radarrendszer (NATO kódnevén „Steel Yard”), amelyet az ország európai (Csernobil-2) és távol-keleti (Komszomolszk-na-Amur) régióban üzemeltek be a hetvenes évek elején.
A Lukin Fedor Viktorovics és a Styiren Efim Szemenovics kutatók által kifejlesztett, Duga-1 névre keresztelt kísérleti lokátort az ukrajnai Mikolajiv mellett 1965-ben építették fel.
Ennek a szerkezetnek a továbbfejlesztett változatát Duga-2 1976. július 4-én helyezték üzembe az ukrajnai Csernobil melletti Homjel határában.
Az egytized másodpercenként kibocsátott elektromágneses impulzusok miatt éles, folyamatos és kattogó hangja után a harkály kopácsolására emlékeztető „Fakopáncs-2” névre keresztelt lokátor rövidhullámai már 9000 kilométerig is elpattogtak a légkör és a földfelszín között.
Ez a 3-35 MHz tartományban működő radar lett lényegében az első éles üzemben működő szovjet horizonton túli lokátor, amelynek a legnagyobb használható frekvenciáját az ionoszféra aktuális állapota határozta meg.
A kisugárzott jel pulzusmodulált volt, ami az Atlanti-óceán feletti polgári repülésben használt vészfrekvenciákat jelentősen zavarta, ezért az Egyesült Királyság, az USA és Kanada tiltakozása miatt Moszkva ezeket a konkrét frekvenciákat később kivette a rendszeréből.
A lokátort mind a NATO, mind az rádióamatőrök többször is megpróbálták kiiktatni ellentétes impulzusokkal ugyanazon a frekvencián, ám kísérletük sohasem járt sikerrel.
1978-ban bemutatott felismerés, hogy a földfelszín és az ionoszféra közötti mágneses kölcsönhatásaként egy rendkívül alacsony, 7.8 Hz (az Egyenlítő környékén akár 32 Hz) frekvenciájú rezgés mérhető mindenhol a bolygón, amely megegyezik az emberi agy 7-10 Hz-es alfa-hullámainak rezgésszámával, melyek az álom és ébrenlét határán jelentkeznek a hippocampusban.
Aa Schumann-hullámok az egész bolygónkat körbeölelő elektromos mezőt alkotnak, így ez a rezgés a Föld összes emlősénél azonos. A NASA későbbi megfigyelései azt is igazolják, hogy az űrállomásokon, ahol a Föld elektromágneses hatása nem érvényesül, az emberek szervezetének belső egyensúlya, az ún. biorezonanciája felborult. Ennek a felismerésnek köszönhetően, a Schumann-hullámokkal megegyező elektromágneses mezőt gerjesztettek az űrállomásokon, hogy az űrhajósok egészségi állapota fennmaradjon. Az 1990-es évek kutatásai során felismerték a kutatók annak a lehetőségét is, hogy ezeknek az elektromágneses erőtereknek a szabályozásával a legénység egészségi állapotát a távolból felügyelni és szükség esetén gyógyítani is lehetséges.
W. Ross Adey ausztrál neurológus az agysejteket vizsgálva arra jutott, hogy a sejtek rezgésekre tanúsított reakciója a frekvenciától és a jel intenzitásától is függ.
A jelek továbbítása a szövetekben lévő proteinláncok közötti gyenge kötőerőnek köszönhető. Ezért csak akkor léphet fel a jeltovábbítás, ha az elektromos impulzus elég intenzív ahhoz, hogy gerjessze ezeket a proteinláncokat, de nem olyan nagyfokú, hogy attól a láncok szétváljanak. Javításukhoz így ismerni kell, hogy melyik típusú sejt, milyen frekvencián kommunikál, mert mindegyik sejtet a saját nyelvén kell megszólítani.
Ezt a kommunikációs rést Adey-ablaknak, vagy biológiai ablaknak nevezik.
Mivel a nagyfrekvenciás jelek minden más alacsony frekvenciás jelet modulálnak, amely egybeesnek az agyi impulzusok depressziós- vagy irritációs állapotának frekvenciáival-, így az embereknél hosszútávon patologikus hatást is ki lehet váltani.
Arról nem készült felmérés vagy kimutatás, hogy a többnyire 10 Hz-en kattogó sugarak hány ember sejtszövetét tették tönkre, vagy taszítottak a halálba.
A térképeken úttörőtábornak álcázott Csernobil–2/Duga-2 bázison a "Fakopáncs-rendszer "vevőantennáját helyezték el.
A 40 MW-os adót/Duga-1 a belorusz–ukrán határ közelében található Ljubecs–1 bázison állították fel.
Az Egyesült Államok keleti partját figyelő Csernobil–2-n és Ljubecs–1-en egy nagyobb és egy kisebb rácsantennát építettek fel, ezek a rendszer két hullámhosszú üzemmódját biztosították.
A két téglalap formájú ernyő közül a nagyobbik 150 méter, kisebbik 90 méter magas, a két objektum együttesen 900 méter széles, súlyuk meghaladja a 200 tonnát.
Az adás frekvenciája 4 és 30 MHz között változott, a legnagyobb használható frekvencia függvényében, amit az ionoszféra aktuális állapota határoz meg. Hajnalban például jellemzően a 14 és 22 MHz közötti sávot használták.
Az adó teljesítményére különböző becslések vannak 2 és 40 MW között.
| ||||||||
A Duga-3 antenna
1976. július 4-én Andy Clark floridai rádiós (amatőr hívójele: W4IYT) rádiós azonban szolgálatban volt, tapasztalta: azon a frekvencián, ahol neki egy transzatlanti repülőjárattal kellett volna beszélgetnie, valaki kb. 10-16 Hz frekvenciájú kopácsolást sugároz, jó hangosan és periodikusan ismételve.
Rövid körkérdés után rájött: mindenki a közeli frekvenciákon a fakopáncsot hallja. A jel erősségéből világos volt: itt valaki nagyban játszik.
1976-ban nem okozott gondot bemérni Gomel (ukránul Homjel, angol átírás: Gomel) városát a Fehérorosz SZSZK területén.
Megszületett az Orosz Harkály elnevezés.
Az adás frekvenciája mindig a legoptimálisabb terjedéshez volt beállítva, de 100 kHz-es lépésekkel folyamatosan változott; egy frekvencián 30 mp - 10 p közötti időt maradtak.
Később megfelelő berendezésekkel négy különböző sugárforrást mértek be és a jelekben kódolást is felfedeztek.
Ezek alapján arra következtettek, hogy az oroszok háromdimenziós radart alkottak, amely a közeledő célpont pontos térbeli pozícióját meghatározta.
A hullámhossz alapján a radar 6-20 m nagyságú célok esetén volt optimális, így rakétavadász radart sejtettek a derék rádióamatőrök.
Ezeket az adatokat a Wireless World nevű angol rádióamatőr-magazin korabeli írásaiból vettem.
A jó eredményeken felbuzdulva megépíthették a végleges változatot, ez lett a Duga-3.
Telepítési helye a fehérorosz-ukrán határ közeli Gomel, illetve az onnan kőhajításnyira levő Csernobil volt.
Az új Duga-3 rendszernél az adó és a vevő között mintegy 60 km távolság volt és 1976-tól kezdett működni és idegesíteni a rádióamatőröket, vagyis az Orosz Harkály el kezdett kopogtatni.
Az adóteljesítmény becslések szerint elérte a 10 MW-t
A Duga-3 1976. július 4-én kapcsol élesre.
https://youtu.be/aOMVdOc9UbE
Végezetül a maga a hanghttps://youtu.be/aOMVdOc9UbE, vegytisztán:
Később, a jobb lefedettség miatt az Amúr menti Komszomolszkban is épült egy radar (egyébként Komszomolszk-na-Amure városa ma a repülőgépgyártásáról ismert, a Szuhoj egyik fő üzeme itt van).
Ezzel a teljes amerikai kontinenst és az óceánokat is szemmel tudták tartani (pontosabban fölöttük az ionoszférát).
Nehézséget az akkori COCOM lista miatt szovjet gyártású számítógépek számítási kapacitásai okoztak, ami a jelek feldolgozásához feltétlenül szükséges volt.
Építési és üzemeltetési költségeiről az állítás, miszerint a végső csernobili rendszer kiépítése mintegy 7 milliárd szovjet rubelbe került, amely állítólag durván kétszerese az erőmű építési költségeinek valamint hogy az erőmű által megtermelt áram szignifikáns része is a telep működtetéséhez kellett.
Az 1986-os csernobili atomerőmű-baleset után a rendszert üzemen kívül helyezték, ám a mai napig katonai őrizet alatt áll.
Az antenna földrajzi koordinátái: é. sz. 51° 18′ 15″, k. h. 30° 03′
Atombaleset után Kínát, Észak- és Dél-Koreát, valamint Japánt figyelő szintén ukrajnai Nyikolajevben felállított Fakopáncsot lebontották.
Az Államok nyugati partvidékét figyelő amuri Komszomolszk melletti távol-keleti állomás szintén az enyészetté lett.
Szovjetunióban Duga-2 volt akkor az ország legtöbb energiáját fogyasztó létesítmény.
A "Csernobil-2 baleset előtt a horizonton túli radarállomás volt a NATO-csapatok ballisztikus rakétakilövéseinek korai észlelésére. Ennek a rakéta korai figyelmeztető rendszernek a mindent látó szeme több száz tisztet szolgált ki.
A szakértők feljegyezték a kiképző rakétakilövéseket, a Shuttle-kilövéseket és mindent, ami a Szovjetunió rakétavédelmi erőit érdekelte...
A több ezer kilométeres távolságra képes rövid rádióhullámok segítségével folyamatosan pásztázták az Egyesült Államok területét. Ezt a követési módszert horizonton túli radarnak nevezik, és lehetővé teszi a felszálló rakéták rögzítését tüzes fáklyájukkal, és több tíz kilométerre nyúlnak el.
A tőlünk 60 kilométerre, Csernyihiv régióban található (Duga-1)adó erős impulzusokat küldött, amelyek Észak-Európán és Grönlandon keresztül eljutottak az Egyesült Államokba, majd visszatértek. Egyedülálló antennával fogtuk meg őket"
Csernobil-2-t illeti, majd innen folyamatosan továbbították az információkat a parancsnokságra, bár az objektum hivatalosan még nem volt harci szolgálatban.
Ezt 1986 végén terveztük megtenni, de a csernobili katasztrófa megakadályozta.
A Csernobil-2 sorsa már 1986. április 26-án reggel
Egy erős szellőzőrendszer a levegővel együtt szívta be az összes "szennyeződést", amely a csernobili baleset utáni első órákban borította őket.
A létesítmény parancsnoka, Vladimir Musiets, miután megkapta Moszkva „engedélyét”, elrendelte az összes rendszer blokkolását.
Ezt követően a Távolsági Rádiókommunikációs Központot soha nem vonták be a munkába.
Továbbra is őrizték a létesítményt.
Ehhez egy földalatti helyiségben háromszáz fős laktanyát szereltek fel. Ott a háttér közel volt a normálishoz, volt elég hely a konyhának, zuhanyzóknak, WC-knek.
Amíg az objektum és a város az irányításunk alatt állt, az ingatlant megőrizték, a házakban egyetlen üveg sem tört be.
Gyakorlatilag minden katona és tiszt, akiknek sokáig kellett őrizniük a létesítményt, nagy dózisú sugárzást kapott.
Később mindenesetre felvetődött a kérdés, hogy építsünk-e nekünk lakást az új energetikai városkában, Szlavuticsban, hogy rotációs alapon dolgozhassunk...
Katonáink és tisztjeink az első csernobili felszámolók közé tartoztak.
Borisz Scserbina
Kárerhárító Elnök kérésére
a bázisról/városból Naponta 100-150 ember ment homokot helikopterbe rakni, a reaktor szájába ejteni, ólmot kirakni a janovi állomáson és egyéb munkákat.
Gyakorlatilag mindenki sugárfertőzést kapott
1986-1987 során többször is megpróbálták önállóan végezni a fertőtlenítést.
A területet szinte nyalták, de ez nem segített.
Csernobil-2 városa a baleset előtt zárt volt, az objektummal egyenrangúan őrizték. A „Tiltott zóna” táblákat a komplexumtól öt kilométerre helyezték el, ha valamelyik lakó rokonokat, barátokat hívott meg, írásos engedélyt kellett kiadnia.
A csernobili katasztrófa után Pripjatyjával egy napon evakuálták a város polgári lakosságát... (http://facts.kiev.ua/Jun2001/1206/10.htm)
A rakéta- és űrvédelmi erők egykori parancsnoka
"1983 júliusában az egyik műholdra telepített számítógépes hiba miatt a parancsnoki állás információkat kapott rakétaindításról az Egyesült Államok területéről .
Stanislav Petrov mérnök ezredes
nyilatkozata 15 évvel később
Helyettesítette egyik beteg tiszttársát az állomáson.
A legjobban informált és képzett főtiszt volt aki tisztában volt mind az USA mind a Szovjetunió technikai eszközeinek képességeivel amit kutatott/fejlesztett.
Ezeknek az információknak birtokában megalapozott elképzelése nukleáris támadás valóságos lehetőségeiről.
Annak indulásáról és elhárításáról valamint a válaszcsapásról.
Ezért a jelzést ellenőrizte a szolgálatban levő állománnyal a Duga-2 eszközeivel elkülönítve Duga-1 és a műholdak jelzéseit.
Megállapította, hogy "értelmetlen és valószínűtlen" ilyen rakéta támadás megvalósítása annak hatásfoka miatt.
Amikor a Parancsnokságnak jelentett, ezt konkrétan kifejtette és indokolta s javasolta az ellencsapás és egyéb rendszabályok be nem vezetését.
Duga- 2 Átkerült a „Technocenter” mesterséges hulladékok feldolgozására és ártalmatlanítására szolgáló központ irányításába. Az aranyat, platinát, ezüstöt és más nemesfémeket előttünk vonták ki.
Vlagyimir Holosa,
a csernobili tiltott zóna vezetője.
Ezeket az antennákat ésszerűbben akarjuk használni - szélerőművek elhelyezésére szolgáló szerkezetként.
Itt 117 méteres magasságban tisztességes átlagos éves szélsebesség. A „szélmalmok” össz-termelékenysége a Nem Hagyományos Energetikai és Villamosmérnöki Intézettel közösen készített becslések szerint akár évi 30 millió kWh is lehet.
Stanislav Prokopchuk "Trud"
.jpg){kind=spacer}
A Dugától 1,5 km-re található kiszolgáló állomás feladata az ionoszféra változásainak, épp aktuális állapotának megfigyelésével meghatározni a Duga számára a használható optimális frekvenciákat
(ez különböző frekvenciájú rádiójelek kibocsájtásával történt).
A bázis a Krug (kör, gyűrű) elnevezést a központi épület körül két sorban körkörösen elhelyezett 120 -120 db antennának köszönheti.
Noha az antennák a Dugánál is alkalmazott típusok voltak, az állomás szerepe miatt itt másképp telepítették őket.
A Krug jelenleg már csak egy romhalmaz.
Az épület szétverve, kifosztva, egyes részei felgyújtva, az antennáknak is csak a szétszórt darabjai látszanak itt-ott.
Szemipalatyinszk.Kazahsztán
A Szovjetunió első és egyik legnagyobb nukleáris kísérleti telephelye, más néven "SIYAP"
A Szemipalatyinszki Kísérleti Terület (hivatalos nevén 2. sz. állami központi kísérleti gyakorlótér, oroszul 2-й Государственный центральный испытательный полигон) a Szovjetunió
legkiterjedtebb és legrégebben használt nukleáris kísérleti területe volt, kazah sztyeppén, Szemipalatyinszk város közelében, ahol az atomfegyverek tesztelése folyt.
1949 és 1989 között 468 légköri és föld alatti robbantást hajtottak végre, amelyek radioaktív csapadékkal szennyezték be a telepet és környékét..jpg)
A telep környezeti és egészségügyi hatásait a szovjet hatóságok eltitkolták, a közvélemény csak Kazahsztán 1991-es függetlenné válása után ismerhette meg őket.
Egy 2014 -s tanulmány arról számolt be, hogy a kísérleti telepen történtek hatásai legkevesebb egymillió embert érintettek.
„A szennyezés konkrét mértéke és súlyossága azonban hosszú éveken át titok tárgyát képezte” – nyilatkozta a New Scientist magazinnak Kazbek Apszalikov, a moszkvai Biofizikai Kutatóintézet igazgatója, aki az Orosz Sugáregészségügyi és Ökológiai Kutatóintézet kazahsztáni levéltárában bukkant rá véletlenül a szigorúan titkosnak minősített jelentésre.
A szakértői irat szerint négyszer annyi ember kapott akut sugárbetegséget, mint Csernobil esetében.
A helyzet az 1956. március 16-i balesetet követően változott meg, amikor nukleáris felhő borította be a robbanás epicentrumától 400 kilométerre fekvő Uszt-Kamenogorszk városát.
A magas sugárzás miatt rengetegen szenvedtek sugárbetegségben, így a szovjet vezetés kénytelen volt lépni: egy jól megkonstruált fedőtörténet leple alatt speciális egészségügyi intézeteket, kórházakat húztak fel, ahol 638 embert kellett ellátni.
Csernobilnál ez a szám 134 volt, így ilyen szempontból a kazahsztáni baleset több mint négyszer súlyosabbnak számít az ukrajnainál.
A kazah sugárfertőzött páciensek további sorsáról nem készültek hozzáférhető információk.
Kiderült például, hogy egy hónappal az 1956-os robbantás után a környéken a sugárzás szintje a megengedett érték százszorosa volt.
A jelentésből kiderül, hogy a szovjet kutatók három alkalommal is vizsgálták Uszt -Kamenogorszk környékét, tehát nagyon is tisztában voltak a katasztrófa következményeivel.
A "szakértők" azt javasolták a kísérletti terepen letelepedett-ott élő embereknek, hogy ne fogyasszanak az ott termett-termesztett élelmiszerből - ami nyilvánvalóan nem volt végrehajtható.
A helyiek szervezetében végbemenő károsodásokat persze nem lehetett teljes egészében elpalástolni, ám az idegrendszert és a vért érintő elváltozásokat a hatóságok orvosai igyekeztek más okokra, például higiéniai problémákra, helytelen étrendre és fertőzésekre visszavezetni.
Elhelyezkedése
A telep Kazahsztán térképén
A telep a Kazah SZSZK-ban -ban a Szemipalatyinszki (ma Kelet-kazahsztáni), Pavlodari és Karagandai terület határán helyezkedett el az Irtis folyó bal partján, Szemipalatyinszk (ma Szemej) várostól mintegy 130 km-re északnyugatra.
Területe 18 500 km² de a telep tevékenysége becslések szerint 300 000 km²-t érintett.
Északkeleti peremén található az Igvor Kurcsatov fizikusról elnevezett Kurcsatov, korábban zárt város (korábbi elnevezései Moszkva-400, Bereg, Szemipalatyinszk-21, Konyecsnaja állomás ("Végállomás").
A város – titkos városokhoz méltóan – többnyire nem szerepelt a térképeken, vagy ha mégis, egyszerűen a Poligon neveken hivatkoztak rá.
Az amerikaiak, miután U–2-es repülőkkel, majd később műholdakkal is megfigyelés alá vonták a területet, URDF–3 (Unidentified Research and Development Facility–3) néven ismerték.
A város és a terület kiépítését nagyrészt hadifoglyokkal és elítéltekkel végeztették el.
A térkép-vázlatokon Kurcsatov Konyecsnaja állomás vagy Moldari (a kazah falu, amire Kurcsatov települt) néven szerepelt.
A terület katonai biztonságát két légibázis felügyelte;
- a Plankton - közvetlenül délre és a
- a Filon - 50 km-re délnyugatra
A telep helyszínét a szovjet atombomba-projekt vezetője, Lavrentyij Berija jelölte ki, aki a kelet-kazah sztyeppe ezen régióját lakatlannak mondta (nem említve azt a becslések szerint 700 ezer embert aki a tágabb környezet falvaiban és városaiban élt).
Az akkori elnevezésével "2. sz. oktatási gyakorlótér" épületeit Gulag-foglyok húzták fel.
Az objektum első parancsnoka Pjotr Rozsanovics tüzértábornok volt, kutatási vezetője pedig Mihail Szadovszkij, a Szovjet Tudományos Akadémia Fizikokémiai Intézetének igazgatóhelyettese.
Az első atomkísérletet 1949. augusztus 29-én, a 22 kilotonnás RMDSZ-1 felrobbantásával hajtották végre.
1953. augusztus 12-én egy 400 kilotonnás töltetet (RDSZ–6) robbantottak fel egy 30 méteres torony tetején.
Ennek hatására a telep területének egy része erősen szennyeződött radioaktivitással, maradványai helyenként máig megmaradtak.
RDSZ-37 Szovjetunió első kétlépcsős hidrogénbombája, melyet először 1955. november 22-én teszteltek.
A fegyver névleges hatóerejét nagyjából 3 megatonnára becsülték, a tesztet követően ezt az értéket 1,6 megatonnára csökkentették.
https://youtu.be/EHRLEMTsLyA
Ez egy többlépcsős termonukleáris bomba volt, melybe urán–-235-et és szintetikus urán–233-at tartalmazó magot és lítium–deutérium-fúziós burkot építettek, de a hatóerejét a teszt okán csökkentették. Ennek a csökkentésnek az ellenére, mivel a fegyver egy inverziós réteg alatt robbant fel, a lökéshullámának nagy része váratlanul visszafelé fordult a földre. Egy védőárok a katonákra omlott és egy ember meghalt, de egy, a robbanástól 65 km-re, Kurcsatovban található épület is összeomlott, egy fiatal lány halálát okozva.
Tizenkét évig csak légköri teszteket végeztek, az első földalatti robbantásra 1961. október 11-én került sor.
1963 októberében a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia aláírta a légköri nukleáris kísérletek betiltásáról szóló egyezményt, ezután a gyakorlótéren csak föld alatti teszteket végeztek.
A terület déli részén magasodik Degelen-hegység, amibe sok tárnát mélyítettek, és ott több mint 300 robbantást hajtottak végre,
1949 és 1989 között a Szemipalatyinszki telepen legalább 468 kísérletet hajtottak végre 616 hagyományos és hidrogéntöltet felrobbantásával.
Ebből 125-öt a légkörben (26 földi, 91 légi, 8 nagy magasságú), 343-at a föld alatt (215-öt vízszintes alagútban, 128-at aknában).
A légköri tesztek betiltásáig a töltetek összteljesítménye 2500-szorosan haladta meg a hirosimai atombombáét.
Az 55 légköri és 169 föld alatti teszt esetében a keletkező radioaktív felhők túlterjedtek a telep határain, és csapadékukkal beszennyezték Kelet-Kazahsztán jelentős területét.
A Chagan nukleáris robbantás 1965-ben az egyik kísérletsorozatának része volt - hogy az atomrobbantásokat megpróbálják békés, polgári (mérnöki) tevékenységek során hasznosítani.
Itt a Chagan egyik holtágába fúrtak le 178 méter mélyre, majd egy 140 kilotonnás atombombát eresztettek le bele, és fel is robbantották.
.
A robbanás egy 400 méter átmérőjű, 100 méter mély lyukat hagyott maga után, amiből egy tó keletkezett, miután feltöltötték vízzel.
A tómeder és a víz azonban - súlyosan sugárszennyezett lett, így az egész életveszélyes és használhatatlan lett, tehát a kísérlet kudarccal végződött.
A keletkezett tó 100 méteres körzete egészen a mai napig bezárólag radioaktív, és nem élnek ott sem állatok, sem növények.
1991. augusztus 29-én a kísérleti telepet a függetlenné vált Kazahsztán elnöke, Nurszultan Nazarbajev bezáratta.
Ezután az objektumokat elhagyták, a felhasználatlan hasadóanyag gyakorlatilag őrizetlenül állt a déli Delegen-hegység (amelyet azelőtt nemhivatalosan Plutóniumhegynek hívtak) alagútjaiban, ahol a tesztrobbantásokat végezték.
1996 és 2012 között a kazah, az orosz és az amerikai kormány egy titkos, 150 millió dollárba kerülő művelet keretében összegyűjtötte a hátrahagyott 200 kg-nyi plutóniumot, és lezárták a hegybe vágott alagutakat és járatokat.
A telepet azonban nem őrizte senki, így - gyakorlatilag - a fém és egyéb mozdítható tárgyakat a tolvajok szabadon elvitték, teljesen amatőr módon.
Egy idő után azonban már jól felszerelt emberek kerestek és találtak a kísérletek radioaktív maradványait későbbi eladásra, hasznosításra.
Először 1995-ben Kairat Kadirzhanov hívta fel a helyzet tarthatatlanságára a hatóságok figyelmét. Ebben az időszakban hatóságok bárkinek megadták az engedélyt a fémek kitermelésére.
Vélhetően az ijesztő jelentéseket követően az amerikaiak a kazahokkal villámgyorsan összeütöttek egy titkos 150 millió dolláros mentesítő programot, melynek keretében 1996 és 2012 között mintegy 200 kilónyi plutóniumot „bányásztak” elő a hegyből, melyet már az akció megkezdését megelőzően is Plutóniumhelynek hívtak. Az akció keretében (sikertelenül)megpróbálták feltárni és lezárni az összes – nagyjából 200 – járatot a hegyen.
A hatvanas években az USA kísérletekbe kezdett, hogy feltárja, ha baleset éri a nukleáris fejeket hordozó rakétákat, ez kiválthat-e spontán nukleáris robbanást. Ennek a kutatás-sorozatnak az egyik legfontosabb kiváltója a palomaresi „Broken Arrow” esemény volt. Ezek a kísérletek egy idő múltával abba az irányba terelődtek, hogy kis mennyiségű nukleáris anyagot kémiai anyagokkal vegyítve előállítható e atombomba, vagy valami ahhoz hasonló robbanó dolog.
A kísérleteket hidronukleáris tesztek néven futottak, és meglepő, hogy rövid időn belül a szovjetek is rákaptak ezekre a föld alatt elvégezhető tesztekre.
Az amerikaiak tudtak az orosz kísérletekről, de azt nem tudták, csak sejtették, hogy a szovjetek hol hajtották végre ezeket. Hecker a kapcsolatain keresztül kipuhatolta, hogy ezeknek a helyszíne valószínűleg a Poligon volt, és műszeres méréseik – amik magas sugárzást mértek egyes térségekben – megerősítették ezt.
A Belfer jelentés
A Belfer jelentést 2013-ban jelentette meg a Belfer Center for Science. Az összefoglalót Eben Harrell és David E. Hoffman írta a 17 éven keresztül húzódó mentesítésről.
Siegfried S. Hecker Los Alamos ötödik igazgatójaként 1992-ben, a Szovjetunió összeomlása után sikerült eljutnia a szintén titkos szovjet Arzamasz-16 telepre, ahol rögtön a repülőgépből kiszállása után találkozott Juli Kariton-nal, aki a telep vezetője, és az első szovjet atombomba megalkotója volt.
1998-ban a helyszínre is látogatott, ahol arra azért számított, hogy a helyiek továbbra is „kisipari” léptékben „tevékkel” lopják a fémet, de a látvány, ami ott fogadta, letaglózta, ugyanis hatalmas földmunkagépek túrták a jócskán sugárzó földet kábelek és fémhulladék után kutatva.
A korábbi lebetonozott bejáratokat feltörték, vagy csak egyszerűen megkerülték azokat, és az egykori szovjet tárnákból termelték ki a hátrahagyott fém-elemeket, síneket.
Hecker fényképekkel dokumentálta a látottakat, majd Moszkvába repült, ahonnan először az egykori Cseljabinszk-70-et (Majak) kereste fel segítségért.
Miután itt falakba ütközött, vonattal utazott tovább
Szarovba, Arzamasz-16 egyik városába, ahol találkozott Radi Ilkajevvel, a Poligon korábbi igazgatójával- ki eleinte mereven elzárkózott az együttműködéstől;
„Oroszország végzett Szemipalatyinszkkal örökre, és soha nem fogunk oda visszatérni”.
Ekkor Hecker a helyszínen készített fotóit vetette be ami hatott és másnap bemutatta neki Jurij Sztyazkint és Viktor Sztepanyukot, volt vezető-mérnököket, akik megtörték a csendet, és elkezdtek beszélni a szovjet hidronukleáris programról, ami a Poligonban zajlott.
Speciális fémtartályokat vagy fémdobokat, un. „kolba”-kat süllyesztettek a Plutóniumhegy gyomrába mélyesztett aknákba, ezeket kőzettörmelékkel, kémiai és nukleáris robbanóanyagokkal töltötték meg, majd megpróbálták a föld alatt felrobbantani az egész tartalmát.
Ezek a kolbák a föld alatt voltak, míg a mérőműszerek hátrahagyott vezetékei és a tápkábelek nyomra nem vezették a vasazókat. Nekik persze csak a tartályok fémanyagára fájt a foguk, azzal nem nagyon számoltak, hogy belül erősen sugárzó plutónium vagy dúsított urán lapul avagy az egész tartály, úgy, ahogy van, felrobbanhat a kémiai robbanóanyag tartalmának köszönhetően.
A még föld alatt lapuló nukleáris anyag mennyiségét a megbeszélések alapján úgy 200 kilóra becsülte.
Az orosz Atomenergia Ügynökség (Minatom) képviselői továbbra is jórészt elzárkóztak az együttműködéstől, arra hivatkozva, hogy a spektrométeres helyszíni vizsgálatok feltárhatják az oroszok által a bombákban alkalmazott plutóniumizotóp-mixet, ami – meglátásuk szerint – továbbra is titkos információ volt – nem mintha az amerikaiak ezzel az összetétellel már évtizedek óta ne lettek volna tisztában.
A háromoldalú egyeztetések (amerikai, orosz és kazah) rendkívül lassan haladtak – többször el is akadtak –, ráadásul mindhárom fél egyhangúlag az IAEA (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) távol tartása mellett tette le a voksát, és titkos akcióval kívánták felszámolni a ketyegő időzített bombát.
Eközben a tudósok egy viszonylag egyszerű módszert dolgoztak ki a kolba-k hatástalanítására. Speciális betonhabarcsot fecskendeztek be a fentről egy furattal megnyitott tartályokba, így lehetetlenítve el azok „kitermelését” vagy felrobbanását. Ráadásul ebből a megkötött anyagból meglehetősen nehéz (de persze nem lehetetlen) volna kitermelni a hasadóanyagot. Most már csak meg kellett találni az összes ilyen és hasonló föld alatti tartályt a belgiumnyi méretű Poligonban.
Ez a feladat egyrészt az Orosz Geofizikai Kutatóintézetre hárult, akik a rendelkezésre álló dokumentációk és izotópos vizsgálatok alapján ugrottak neki a feladatnak. Az intézetet ekkor Valeri Demen vezette, aki ráadásul korábban negyven évig a Szemipalatyinszkban dolgozott, és az alagutak építését felügyelte. Nekik kellett együttműködniük az amerikaik Védelmi és Fenyegetéscsökkentési Ügynökségével (DTRA).
Byron L. Ristvet volt ekkor a DTRA Teszt-technológiai ágazatának
.jpg)
a vezetője, rá hárult a feladata, hogy az oroszokkal szorosan együttműködve koordinálja amerikai oldalról a felszámolási műveleteket.
A volt szemipalatyinszki telep veszélyes zónáiban a radioaktív sugárzás 2009-ben is elérte a 10-20 milliröntgent óránként.
Ennek ellenére élnek benne emberek.
.jpg)
Határát 2006-ig nem jelölték, nem is őrizték, és a környező lakosság állatokat legeltetett rajta.
A mezőgazdasági minisztérium nyilvántartása szerint 2005-ben csak a Kelet-kazahsztáni területen 57 gazdaság volt a környezetében, amelyekben 13 ezer juhot, 2500 marhát és 600 lovat tartottak.
2008-ban az amerikaiak hatalmas sikerként könyvelhették el, hogy – igaz, elnökük ráhatásával – a kazah kormányzat nagy nehezen lezárta a térséget a vasazók elől, sőt, a rendfenntartókat is kivezényelte a lezárás „egyértelműsítéséhez”.
A projektet hivatalosan 2012-ben, Szöulban zárták le, egy,
Barack Obama, Dmitrij Medvegyev és Nurszultan Nazarbajev jelenlétével hangsúlyosabbá tett konferencia keretében.
A projekt lezárultával egy interjú alkalmával megkérdezték Ristvet-et, hogy mennyi plutónium maradt még a Poligonban, azt válaszolta: „Elég”.
A Belfer jelentést 2013-ban jelentette meg a Belfer Center for Science. Az összefoglalót Eben Harrell és David E. Hoffman írta a 17 éven keresztül húzódó mentesítésről.
Siegfried S. Hecker Los Alamos ötödik igazgatójaként 1992-ben, a Szovjetunió összeomlása után sikerült eljutnia a szintén titkos szovjet Arzamasz-16 telepre, ahol rögtön a repülőgépből kiszállása után találkozott Juli Kariton-nal, aki a telep vezetője, és az első szovjet atombomba megalkotója volt.
1998-ban a helyszínre is látogatott, ahol arra azért számított, hogy a helyiek továbbra is „kisipari” léptékben „tevékkel” lopják a fémet, de a látvány, ami ott fogadta, letaglózta, ugyanis hatalmas földmunkagépek túrták a jócskán sugárzó földet kábelek és fémhulladék után kutatva.
A korábbi lebetonozott bejáratokat feltörték, vagy csak egyszerűen megkerülték azokat, és az egykori szovjet tárnákból termelték ki a hátrahagyott fém-elemeket, síneket.
Hecker fényképekkel dokumentálta a látottakat, majd Moszkvába repült, ahonnan először az egykori Cseljabinszk-70-et (Majak) kereste fel segítségért.
Miután itt falakba ütközött, vonattal utazott tovább
„Oroszország végzett Szemipalatyinszkkal örökre, és soha nem fogunk oda visszatérni”.
Ekkor Hecker a helyszínen készített fotóit vetette be ami hatott és másnap bemutatta neki Jurij Sztyazkint és Viktor Sztepanyukot, volt vezető-mérnököket, akik megtörték a csendet, és elkezdtek beszélni a szovjet hidronukleáris programról, ami a Poligonban zajlott.
Speciális fémtartályokat vagy fémdobokat, un. „kolba”-kat süllyesztettek a Plutóniumhegy gyomrába mélyesztett aknákba, ezeket kőzettörmelékkel, kémiai és nukleáris robbanóanyagokkal töltötték meg, majd megpróbálták a föld alatt felrobbantani az egész tartalmát.
Ezek a kolbák a föld alatt voltak, míg a mérőműszerek hátrahagyott vezetékei és a tápkábelek nyomra nem vezették a vasazókat. Nekik persze csak a tartályok fémanyagára fájt a foguk, azzal nem nagyon számoltak, hogy belül erősen sugárzó plutónium vagy dúsított urán lapul avagy az egész tartály, úgy, ahogy van, felrobbanhat a kémiai robbanóanyag tartalmának köszönhetően.
A még föld alatt lapuló nukleáris anyag mennyiségét a megbeszélések alapján úgy 200 kilóra becsülte.
Az orosz Atomenergia Ügynökség (Minatom) képviselői továbbra is jórészt elzárkóztak az együttműködéstől, arra hivatkozva, hogy a spektrométeres helyszíni vizsgálatok feltárhatják az oroszok által a bombákban alkalmazott plutóniumizotóp-mixet, ami – meglátásuk szerint – továbbra is titkos információ volt – nem mintha az amerikaiak ezzel az összetétellel már évtizedek óta ne lettek volna tisztában.
A háromoldalú egyeztetések (amerikai, orosz és kazah) rendkívül lassan haladtak – többször el is akadtak –, ráadásul mindhárom fél egyhangúlag az IAEA (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) távol tartása mellett tette le a voksát, és titkos akcióval kívánták felszámolni a ketyegő időzített bombát.
Eközben a tudósok egy viszonylag egyszerű módszert dolgoztak ki a kolba-k hatástalanítására. Speciális betonhabarcsot fecskendeztek be a fentről egy furattal megnyitott tartályokba, így lehetetlenítve el azok „kitermelését” vagy felrobbanását. Ráadásul ebből a megkötött anyagból meglehetősen nehéz (de persze nem lehetetlen) volna kitermelni a hasadóanyagot. Most már csak meg kellett találni az összes ilyen és hasonló föld alatti tartályt a belgiumnyi méretű Poligonban.
Ez a feladat egyrészt az Orosz Geofizikai Kutatóintézetre hárult, akik a rendelkezésre álló dokumentációk és izotópos vizsgálatok alapján ugrottak neki a feladatnak. Az intézetet ekkor Valeri Demen vezette, aki ráadásul korábban negyven évig a Szemipalatyinszkban dolgozott, és az alagutak építését felügyelte. Nekik kellett együttműködniük az amerikaik Védelmi és Fenyegetéscsökkentési Ügynökségével (DTRA).
Byron L. Ristvet volt ekkor a DTRA Teszt-technológiai ágazatának.jpg)
a vezetője, rá hárult a feladata, hogy az oroszokkal szorosan együttműködve koordinálja amerikai oldalról a felszámolási műveleteket.
A volt szemipalatyinszki telep veszélyes zónáiban a radioaktív sugárzás 2009-ben is elérte a 10-20 milliröntgent óránként.
Ennek ellenére élnek benne emberek.
Határát 2006-ig nem jelölték, nem is őrizték, és a környező lakosság állatokat legeltetett rajta.
A mezőgazdasági minisztérium nyilvántartása szerint 2005-ben csak a Kelet-kazahsztáni területen 57 gazdaság volt a környezetében, amelyekben 13 ezer juhot, 2500 marhát és 600 lovat tartottak.
2008-ban az amerikaiak hatalmas sikerként könyvelhették el, hogy – igaz, elnökük ráhatásával – a kazah kormányzat nagy nehezen lezárta a térséget a vasazók elől, sőt, a rendfenntartókat is kivezényelte a lezárás „egyértelműsítéséhez”.
A projektet hivatalosan 2012-ben, Szöulban zárták le, egy,
jelenlétével hangsúlyosabbá tett konferencia keretében.
A projekt lezárultával egy interjú alkalmával megkérdezték Ristvet-et, hogy mennyi plutónium maradt még a Poligonban, azt válaszolta: „Elég”.
A nukleáris kísérletek hulladéka a becslések szerint több mint egymillió ember egészségét érintette hátrányosan.
A régióban az átlagosnál jóval magasabb a daganatos betegségek, születési rendellenességek, a terméketlenség és az ezekkel kapcsolatos öngyilkosságok előfordulása.
google.maps
A Szemipalatyinszki Kísérleti Terület a google.maps-on:
Sari Shagan,Kazahsztán
Sary Shagan (oroszul: Сары-Шаган ; kazah : Сарышаған ) egy ballisztikus rakéta elhárító kísérleti területi Kazahsztánban..
1956. augusztus 17-én a Szovjetúnió Minisztertanácsa jóváhagyta a Balkash-tó a nyugati partján, Sary Shaganban található kísérleti rakétavédelmi létesítmény terveit .
Az első és egyetlen teszthely Eurázsiában rakétaelhárító fegyverek fejlesztésére és tesztelésére .
Az első rakéta, amelyet a létesítményből indítottak el, egy V-1000 volt 1958. október 16-án, de a teljes körű tesztelési létesítmények csak 1961-ben álltak rendelkezésre.
A Sary Shagan lőtér volt az orosz Fobos-Grunt küldetés minta-visszaküldő tartályának tervezett leszállóhelye .
A kísérleti helyszín és a város építése 1956-ban kezdődött az A rendszer nevű rakétavédelmi rendszer kifejlesztése kapcsán.
A teszthelyszín kiválasztásának fő kritériumai, mint például a Kapustin Yar és az NIIP-5 rakéta tartományok ( Bajkonur ) létrehozásakor, a gyéren lakott síkvidéki erdők jelenléte, a felhőtlen napok nagy száma és az értékes termőföld hiánya volt.
Nedelin marsall felidézte:
Ez egy nagyon zord sivatagi vidék, lakatlan, nyájak legeltetésére alkalmatlan. Köves kopár és víztelen sivatag. De a rakétavédelmi terület fő lakóhelye a Balkhash-tóhoz köthető. Friss, bár durva vize van, és a város boldog lesz, ha ezt a szót a sivatagra is alkalmazhatja.
— Kisunko GV Titkos zóna: A generáltervező vallomása. – M.: Sovremennik, 1996.
1960. június 9-én és a vizsgálati helyszínen az OKB-301 általános tervező, S.A Lavochkin szívrohamban halt meg. (a "DAL" ” légvédelmi rendszer tesztelése során ).
1961. március 4. és a világon először talált ballisztikus rakéta robbanófejet kísérleti komplex rakétavédelmi rendszer (System A a teszt helyszínén.
1961 októberében és 1962 októberében öt nukleáris robbanást hajtottak végre 80-300 km magasságban a kísérleti helyszín felett a szovjet K-projekt nukleáris kísérletei során. .
Az 1970-es években a Vímpel NPO, Geofizika, Phazotron,, MNIIRE Altair és mások felépítették a Terra-3 lézertesztelő központot Sary Shaganban.
Minden szovjet és orosz komplex PRO és légvédelmi nagy hatótávolságú, nagy teljesítményű harci lézeren alapuló kísérleti komplexum (beleértve a „ Terra", "Omega" programokat) helye.
Összesen a következőket tesztelték a tesztterületen:
- 6 rakétaelhárító rendszer;
- 12 légvédelmi rakétarendszer;
- 7 eltérő típusú rakétaelhárító;
- 12 eltérő típusú légvédelmi irányított rakéta;
- 14 féle mérőberendezés;
- 18 radarrendszer és számos rendszer új fizikai elveken.
15 stratégiai rakétarendszer és azok módosításainak tesztelése biztosított.
Kazahsztán függetlenségének 1991-es kikiáltása után szuverenitása a kísérleti helyszínre is kiterjed.
A kísérleti helyszín legtöbb létesítményét leállították és elhagyták; a következő években martalócok kifosztották őket, és a felszerelést leszerelték.
1996-ban megállapodást írtak alá az Orosz Föderáció kormánya és a Kazah Köztársaság kormánya a Sary-Shagan kísérleti terület bérletéről, amelynek keretében Oroszország bérbe adta a tesztterület területének egy részét.
Azok a területek, amelyekre a bérleti díj nem vonatkozott, a Kazah Köztársaság használatába került.
Konkrét lépések azonban nem történtek, az ingatlan még nem került Kazahsztán illetékes osztályainak egyenlegébe.
1998-ban a Sary-Shagan kísérleti helyszínt kivonták a AD csapatok közül, és átcsoportosították a 4. állami központi interspecifikus tesztterületére (amelyet a Stratégiai Rakétaerők felügyeltek.)
Valójában a kísérleti helyszín területe nem védett.
A gyakorlatban az oldal mindenki számára nyitva áll, aki meg akarja látogatni.
Nincsenek kijelölve a tesztterület határai, nincsenek információs táblák és pajzsok, amelyeken elmagyaráznák, hogy mekkora kockázatot jelentenek az illetéktelen látogatók a helyszínre, és milyen felelősséget vállalhatnak ezért.
Ugyanennek a hivatalos engedélynek a megszerzése, az összes szükséges dokumentum rendelkezésre állásától függően , több hónapig tart.
A telephelyen engedély nélkül a helyi lakosság hulladékgyűjtésből
és építőanyagok "bányászatából" keresi a kenyerét.
A média számos olyan esetről számolt be, amikor a lakosság fegyvermaradványokat fedezett fel, például azokat, amelyeket 2005-ben találtak napalm-t (a szovjet katonai név „ognesmes[ ru ] ”) elhagyott hordókban.
A szovjet védelmi ipar összeomlásával, valamint az orosz rakétavédelmi programok és az FFP 1990-es évek végétől való visszaszorításával összefüggésben a tesztterületen évente csak egyszer-kétszer végeztek rakétateszteket.
2010 decemberében és kiképzési gyakorlatokat végeztek egy Topol rakétával, a kazah védelmi minisztérium katonai egységei. 
2005-től Priozersk városába való belépés engedély nélkül történik.
2009-ig a kazahsztáni közúti rendőség a KPP biztonsági ellenőrzési ponton rögzítette a belépés idejét, az autó tipusát, nemzetiségét
2009 óta a belépő autók többségének adatait nem rögzítik.
2012. október 24-én egy feltételes célpont a tesztterületen megsemmisítette egy új orosz ballisztikus rakéta prototípusát egy RS-26 mobil kilövővel amelyet Kapustin Yarbólindítottak
Oroszország Asztrahán területén.
2014. március 4-én RS-12 Topol interkontinentális ballisztikus rakéta kiképzési célpontot talált el a tesztterületen.
2016-ban ratifikálták az orosz-kazah megállapodást, amely egyes szakaszok kivételével új határokat szabott meg a hulladéklerakónak.
2017 elején megkezdődött a kísérleti telephely kísérleti tesztbázisának korszerűsítése. 
Szállításra kerültek a "Beret-M" földi optikai-elektronikai rendszerek, az "OES TIK" pályamérő komplexum optikai-elektronikai állomásai, a "Sazhen-TM" optikai-elektronikai állomások, a vevőantenna komplexumok.
A Sary Shagan oldal számos radar prototípusnak adott otthont, mint például a Don-2NP. 
Néhány km-re található a Balkhash-9 radarállomás is, amely az 1960-as években indult, és 2020-ig az orosz rakétafigyelmeztető hálózat részeként működött.
az RFC megbízható kommunikációját kellett elérni a hajókkal és a tengeralattjárókkal annak érdekében, hogy előzetes vagy megtorló csapást lehessen elérni.
A berendezés és az élelmiszerellátás képességei lehetővé tették, hogy az RFC 30 évig autonóm módon létezhessen, miközben fenntartotta a harci képességeket.
Az építés 1977-ben kezdődött. A ballisztikus Donyetszk-kikötő munkásai két 182 méteres és 4, 5 méter átmérőjű hordót hoztak létre.
Ennek eredményeként 1987-re 4 vízszintes szint jött létre.
A szintek lépcsőházakon keresztül kapcsolódnak.
A szintek belsejét egy és fél milliméter vastagságú acél borították. . A vastagfalú csöveket a kommunikációs rendszer kábelvezetékeinek és antennavezetékeinek levegőbevezetésére és kimenetére használják.
Az eredmény egy több száz méteres átmeneti rendszer volt.
A PCP maga 13, 5 ezer négyzetméter. m, és más szintekkel együtt - 22 ezer négyzetméter.
A Fekete-tenger flotta székhelyét az "Object 221" helyiségeiben tervezték elhelyezni.
A föld alatt épült hatalmas város legfeljebb 10 ezer embert tudott befogadni és 3 évre mindennel ellátni.
90% -os készenléti állapotban 1992-ben a konstrukciót leállt.
A nyilvánosság elkerülése érdekében a fekete-tengeri flotta tartalék parancsnoki posztját a lehető legnagyobb titokban tartották, és megerősített intézkedéseket tettek annak elrejtésére.
A Szovjetunió összeomlása után elvesztette jelentőségét.
Az őr el lett távolítva, és az épület elhagyott.
Ezzel párhuzamosan az objektumot kirabolták.
Az RFC-t a Szevasztopol-Jalta autópálya mentén érhető el.
Kekava, Lettország - volt légvédelmi bázis
Kekava (Lettország) városától nem messze található 1960-s évektől az R-12U "Dvina" komplexum egykori helye amely 4 indító silóból (35 m m mély) és egy központi irányító és műszaki támogató bunkerből állt.
A területet háromszoros kerítéssel és szögesdróttal vették körül, amely mögött éjjel-nappal géppisztolyosok dolgoztak, a területet pedig tornyokból nézték meg. 
A katonaság már az 1980-as években elhagyta a bázist, elvitt mindent, ami értékes és titkos, majd jöttek ugyanazok a lakók a környező falvakból, és mindent elloptak, amit csak lehetett, a 90-es évek elején még az egy tonnát meghaladó domború-konkáv ajtókat is levágták. leszerelték és fémhulladékba adták…
Most a legtöbb földalatti létesítmény elárasztott
Az inditósilók alján mérgező rakéta-üzemanyag - (heptil) maradványai vannak
Balaklava, Ukrajna- volt tengeralattjáró bázis
A Balaklava földalatti tengeralattjáró-bázisa a hidegháború leghíresebb emléke a Szovjetunióból.
Frissítve
2022.10.27.
Az orosz haditengerészet visszaköltözik a hidegháborús erődbe a Krím-félszigeten
Az új bázis Balaklaván
Az elmúlt években az orosz médiában arról számoltak be, hogy a bázist újra aktiválhatják.
Ezek akkoriban erősen spekulatívnak tűntek.
Csak most, az invázió után kezdődött el a munka.
A múzeum továbbra is nyitva áll a nagyközönség előtt, így valószínűtlennek tűnnek azok a mesék, amelyekről maguk az alagutak újra aktiválódnak.
Az új rakpart azonban újra üzembe helyezi a bázist.
Valószínűleg a Kilo osztályú tengeralattjárók kapnak majd elsőbbséget , amelyek ritkábban használják a Szevasztopolt.
Új építkezés Szevasztopolban
A szevasztopoli terület korábban az FSB (a modern KGB) járőrhajóinak otthona volt.
Ezek az invázió óta intenzíven járőröznek a Krím északi részén és a Kercsi híd környékén.
Szevasztopol építési területének áttekintése.
Február 10-én, két héttel az invázió előtt, az FSB parti őrség hajói szokás szerint ott parkoltak.
Az invázió után nagyrészt megtisztították és készen áll az építkezésre.1947-ben a Granit Leningrád Tervezési Intézet tengeri támaszpontot dolgozott ki, hogy nukleáris háború esetén megvédje a Fekete-tenger tengeralattjáró flottáját.
A komplex projektjét Sztálin személyesen támogatta. Balaklava városát 15 ezer négyzetméteres komplexum építésére választották.
Az építkezés 1953-ban kezdődött.
A projekt Sztálin alatt kezdődött, és Hruscsov alatt fejeződött be
Érdekes tény: Balaklavát okból választották.
Ez a tengerészet számára ideális természetes rejtekhely.
A mindössze 200-400 méter széles kikötő tökéletesen védett a viharoktól és a kíváncsiskodó szemektől.
A földalatti komplexum a Tavros-hegy alatt található, amely valódi lelet lett. A márvány mészkő vastagsága 126 méter.
Ennek köszönhetően a balaklavai tengeralattjáró-bázis képes volt megszerezni az első nukleáris ellenállás kategóriáját - képes ellenállni akár 100 Kt-os robbanást is.
A titkos létesítmény építési munkáit éjjel-nappal végezték. Moszkva, Kharkov és Abakan metróépítőit hívták bányászati műveletekre.
A fúrás elsősorban robbantási módszerrel történt. Közvetlenül a talaj és a kő eltávolítása után a munkások fémkeretet szereltek be, és csak ezután öntötték az M400 márkanévű betonot.
Ennek eredményeként 1961-ben befejeződött a 825 GTS száraz dokkú hajógyár speciális műhelyének építése.
A komplex kilenc kicsi osztályú tengeralattjáró vagy hét középosztálybeli hajó elrejthetõ nukleáris csapástól.
A földalatti bázist úgy tervezték meg, hogy nukleáris háború esetén nemcsak a javítókomplexum személyzetét, hanem a legközelebbi egységek katonai személyzetét és a város polgári lakosságát is befogadja.
A titoktartás érdekében a személyzet csak éjjel léptek be a komplexumba.
A komplexum egyik legérdekesebb eleme a Déli Batoport - egy nagy tengeri kapu, amely megvédi az öbölt a nukleáris robbanás káros hatásaitól.
Egy évvel később a komplexumot nukleáris arzenállal egészítették ki.
A fegyverosztályokat még a Szovjetunió összeomlása után is titokban tartották.
A természetéből adódóan egy üreges fémszerkezet 18x14x11 méter méretű és 150 tonna súlyú.
Egyszer régen a csatorna bejáratát is egy speciális álcázóhálóval borították, hogy megfeleljen a sziklák színének, amelyet csörlővel húztak.
A balaklavai komplexum összes alkalmazottja titkosítási megállapodást írt alá.
Számos jogban voltak korlátozva a munka ideje és az elbocsátás után további öt évig. Ezeket az állampolgárokat például tilos volt a Szovjetunión kívülre utazni, ideértve a szocialista országokat is.
Maga a létesítményt három katonai őrség őrizte.
Az egész bázist több titoktartási szintre osztották.
A komplexum a Szovjetunió összeomlása után megszűnt.
1995-ben az utolsó őrt eltávolították a tengeralattjáró bázisáról.
Az Arsenal fegyverekkel - ideértve a nukleáris fegyvereket is - komplexet majdnem tíz évig titokban tartotta.
Manapság az egykori titkos komplexum nem más, mint a hidegháború emlékezete, múzeum.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése